Ez valahogy nem jött össze ma Miskolctapolcán, mert minden pozitív energia, amit megpróbáltam ide invesztálni érdekes formában talált fejbe.
A szép tavaszi időt kihasználva ismerősömmel itt kötöttem ki. A pozitív energia már a termálfürdő és strand környékén fogadott, ahol készséges srácok próbáltak bevezetni a világ legdrágább parkolóiba. Igaz, arrébb néhány méterrel ingyenest is találtam.
Kora délután érkeztünk, amikor már kulturált helyeken azért szoktak fél napos belépőt adni. Igaz, ez is fél napos volt, de ugyanazon az áron, ami tegyük hozzá, elég húzósnak tűnt az egyéb valóban élményt adó fürdők árai mellett. Mindegy, egyszer élünk, miután egyébként is harmincöt éve jártam erre nem spekuláltam ezen a problémán.
A bejáraton belépve meglepve tapasztaltam, hogy a vidáman ott étkezők és a körben lévő kacatboltok között-körül-alatt-felett serényen jönnek-mennek a belépő vendégek kabátban, cipőben, a fürdőzők egy szál törölközőben, papucsban vagy anélkül - egyfajta szürreális képet alkotva a szigorúan rendezett világhoz szokott szemek számára.
Harmincöt éves élményeim előtörtek bennem, miután megláttam, hogy a fürdő belső kialakítása a burkolaton és egy-két apró, de annál drágább szolgáltatáson kívül semmit sem változott. Meglepett, hogy az árak és a körülmények ellenére a barlangfürdőben és a két melegvizes nem túl nagy áztatóban kifejezetten hering-effektust tapasztaltam.
Az élményből egy óra alatt nagyjából elegem is lett, és úgy gondoltuk, együnk valamit. Persze a látott étkezési körülmények nem emelték a gyomorsav-szintemet, ezért a tartalmas fürdőzésnek véget vezettünk és kerestünk egy éttermet. Ami ismerősöm emlékei szerint kedves, házias légkörű és jól főznek.
Be is ültünk ebbe a kedves és házias étterembe, ami inkább hasonlított egy 70-es évekbeli török kifőzdéhez. (Aki már járt ott, tudja miről beszélek)
Mondanom sem kell, hogy árak sehol, étlap sehol. Ehelyett odacsoszogott helyes kis előkében, kissé elhanyagolt ruházatban a "főúr", aki készségesen felvette a rendelésünket, ami különösebb információk hiányában rántott sajt volt. Gondoltuk, ezt nem lehet elrontani, és bizonyára szerény az ára.
Mint később kiderült, nagyot tévedtünk.
A terjengő égett olajszagot azzal ellensúlyozták, hogy a helyiség minden ajtaja-ablaka tárva nyitva volt, amitől persze marha hidegnek tűnt az étterem. Miközben bőszen sercegett az olajban a kaja (ja, a konyha egy légtérben az étteremmel), sikerült kiszolgálni egy nénit is házilag kimért pálinkával, közben pedig élvezettel néztük a paprika tévét.
A feltálalt rántott sajt viszont minden várakozásomat felülmúlta. A legalább háromszor újramelegített sötétre égett punnyadt krumpli között nagy nehezen megtaláltam a két minire sikerült sajtocskát is. Némi tartárt is kaptunk, az egyikre elég is volt. Ittunk finom felvizezett őszilét. Az egyetlen eredetinek tűnő alkatrész az egész kollekcióban az egy karika hagyma, az egy levél saláta és az egy szelet uborkából összerakott kompozíció volt a tányéron. Ja, igen. A panír is eredeti lehetett, mert a tojáshéj ropogott a fogam között.
Aztán fizettem. Azt mondja a főúr: ez kereken négyezer. Vissza is kérdeztem, és még a cetlit is megnéztem, amit bizonylat gyanánt mutatott be. Tényleg négyezer volt.
Hát jó - mondom, ha négyezer, akkor négyezer. Egyszer élünk. Hogy mulat egy magyar úr?! Kezébe nyomtam egy tízezrest. Erre kérdezi: kisebb nincs? Mondom a négyezer sem túl kicsi ezért, amit kaptunk, valamit produkáljon is már végre és adjon vissza hatot. Mert jattra talán nem kéne számítani.
No, kedves Miskolctapolca! Én úgy döntöttem, hogy várok újabb harmincöt évet, mielőtt ismét meglátogatlak! Jó lenne, ha addig felébrednél Csipkerózsika álmodból, és feleszmélnél arra, hogy elszállt feletted az idő. Európában és Magyarországon már csak nosztalgiával szeretnénk a 70-es évekre gondolni, így azonban elég fura volt átélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése