Salgótarján - a szívem csücske

Biztosan nem az egyetlen város Salgótarján, ahol a lakók, az átutazók, az ott megpihenők, esetleg pénzüket költők mindennapos harcban állnak a gépkocsi használókat megsarcoló parkolótársaságokkal, önkormányzatokkal. Tudnának mesélni itt a budapestiek, egriek, és még sorolhatnám a gazdasági és idegenforgalmi szempontból frekventált városokat.

De hogy pont Salgótarján?!

Ez év április 1-től (már önmagában tréfa, hisz az hétvégére esik) Salgótarján szinte teljes területén fizethetjük a féktelen sarcot csak azért, mert autónk van, és ott szottyan kedvünk parkolni. Ja, ez a hatalmas város utcányi körzetekre lesz felosztva, ami további érdekes hozadékát mutatja majd ennek az egész cirkusznak.

Ha jól belegondolunk, igen szép üzenete van ennek a húzásnak. Gyakorlatilag a város hosszú távú fejlődésének, bevételeinek emelésének kulcsát dobja el azért, hogy rövid távú terveit teljesítse, a keletkezett lyukakból valamit befoltozzon. Mit is üzenünk ezzel a lakóknak:

"Kedves salgótarjáni lakó!" - Csak így kis betűkkel, hiszen ez a város többre nem értékeli lakosait!

"Azt üzenem neked, hogy magasról leszarom, hogy van-e miből fenntartanod az autódat, a családodat! Ha vagy olyan pimasz és képes vagy az autózás luxusát megengedni magadnak, akkor nyugodtan vehetsz 16ezerért parkolóbérletet, amit lényegében abban az utcában használhatsz, ahol éppen laksz! Ha nem tetszik, add el a csotrogányodat, szállj buszra, kerékpárra. Hál' Istennek így legalább nem kell beszednem azt a gépjármű adót, amiért semmit nem tettem az érdekedben az eltelt néhány évben!"

Na és mit üzenünk az átutazóknak, mert ugye tudjuk, hogy határ közeli település lévén elég sok külföldi téved erre:

"Kedves külföldi átutazó, turista, vásárolni, költekezni vágyó idetévedők!" - Csak így, kisbetűvel, hiszen ez a város többre nem értékeli pénzét költeni vágyó vendégeit.

"Azt üzenem neked, hogy legyél tisztában azzal, hogy nem szeretem kivárni azt a macerát, hogy Te a városunk vállalkozásainál költsd el a pénzed, vásárolj be, és érezd jól magad! Ebből nekem csak lassan van bevételem, és ráadásul még valaki jól fogja magát érezni ebben a koszfészekben! Így számíts arra, hogy ha betetted ide a lábad, a legkedvesebb gesztusom feléd, hogy leparkoló autód miatt azonnal jól megsarcolunk! Igaz, ezért az égvilágon semmi szolgáltatást nem kapsz! Ezeket az utakat és parkolóhelyeket adófizetők pénzéből és abból építettük, amit Te eddig itt hagytál városunkban. Így itt az ideje, hogy most már jó magyar szokást követve ismét fizess érte - ki tudja hányadszor! Ha ez nem tetszik, nyugodtan válaszd a kerülőutat, amit neked építettünk, és villámgyorsan hagyd el ezt a várost, mielőtt még kinyílna a pénztárcád és a bicska a zsebedben! Van még itt a környéken épp elég hely, akol parkolódíj nélkül is elköltheted a pénzed, jobban érezheted magad. Nekünk semmi szükségünk rád és a koszos euródra! Vidd innen, mert mi itt magunk egymás között sokkal jobban érezzük magunkat, ha egyedül kesereghetünk és tanakodhatunk azon, hogy miért is nem akar itt semmi sem előre mozdulni!"

GRATULÁLOK, SALGÓTARJÁN!

Isten első nap megteremtette Miskolctapolcát. Aztán jobb ötlete támadt...

Bíztam benne, hogy sokáig nem kell itt írnom semmiről, mivel életszemléletemben nagy fordulatot követtem el. Igyekszem ugyanis pozitív módon szemlélni környezetemet, hogy az ugyanígy hasson aztán rám.

Ez valahogy nem jött össze ma Miskolctapolcán, mert minden pozitív energia, amit megpróbáltam ide invesztálni érdekes formában talált fejbe.

A szép tavaszi időt kihasználva ismerősömmel itt kötöttem ki. A pozitív energia már a termálfürdő és strand környékén fogadott, ahol készséges srácok próbáltak bevezetni a világ legdrágább parkolóiba. Igaz, arrébb néhány méterrel ingyenest is találtam.

Kora délután érkeztünk, amikor már kulturált helyeken azért szoktak fél napos belépőt adni. Igaz, ez is fél napos volt, de ugyanazon az áron, ami tegyük hozzá, elég húzósnak tűnt az egyéb valóban élményt adó fürdők árai mellett. Mindegy, egyszer élünk, miután egyébként is harmincöt éve jártam erre nem spekuláltam ezen a problémán.

A bejáraton belépve meglepve tapasztaltam, hogy a vidáman ott étkezők és a körben lévő kacatboltok között-körül-alatt-felett serényen jönnek-mennek a belépő vendégek kabátban, cipőben, a fürdőzők egy szál törölközőben, papucsban vagy anélkül - egyfajta szürreális képet alkotva a szigorúan rendezett világhoz szokott szemek számára.

Harmincöt éves élményeim előtörtek bennem, miután megláttam, hogy a fürdő belső kialakítása a burkolaton és egy-két apró, de annál drágább szolgáltatáson kívül semmit sem változott. Meglepett, hogy az árak és a körülmények ellenére a barlangfürdőben és a két melegvizes nem túl nagy áztatóban kifejezetten hering-effektust tapasztaltam.

Az élményből egy óra alatt nagyjából elegem is lett, és úgy gondoltuk, együnk valamit. Persze a látott étkezési körülmények nem emelték a gyomorsav-szintemet, ezért a tartalmas fürdőzésnek véget vezettünk és kerestünk egy éttermet. Ami ismerősöm emlékei szerint kedves, házias légkörű és jól főznek.

Be is ültünk ebbe a kedves és házias étterembe, ami inkább hasonlított egy 70-es évekbeli török kifőzdéhez. (Aki már járt ott, tudja miről beszélek)

Mondanom sem kell, hogy árak sehol, étlap sehol. Ehelyett odacsoszogott helyes kis előkében, kissé elhanyagolt ruházatban a "főúr", aki készségesen felvette a rendelésünket, ami különösebb információk hiányában rántott sajt volt. Gondoltuk, ezt nem lehet elrontani, és bizonyára szerény az ára.

Mint később kiderült, nagyot tévedtünk.

A terjengő égett olajszagot azzal ellensúlyozták, hogy a helyiség minden ajtaja-ablaka tárva nyitva volt, amitől persze marha hidegnek tűnt az étterem. Miközben bőszen sercegett az olajban a kaja (ja, a konyha egy légtérben az étteremmel), sikerült kiszolgálni egy nénit is házilag kimért pálinkával, közben pedig élvezettel néztük a paprika tévét.

A feltálalt rántott sajt viszont minden várakozásomat felülmúlta. A legalább háromszor újramelegített sötétre égett punnyadt krumpli között nagy nehezen megtaláltam a két minire sikerült sajtocskát is. Némi tartárt is kaptunk, az egyikre elég is volt. Ittunk finom felvizezett őszilét. Az egyetlen eredetinek tűnő alkatrész az egész kollekcióban az egy karika hagyma, az egy levél saláta és az egy szelet uborkából összerakott kompozíció volt a tányéron. Ja, igen. A panír is eredeti lehetett, mert a tojáshéj ropogott a fogam között.

Aztán fizettem. Azt mondja a főúr: ez kereken négyezer. Vissza is kérdeztem, és még a cetlit is megnéztem, amit bizonylat gyanánt mutatott be. Tényleg négyezer volt.

Hát jó - mondom, ha négyezer, akkor négyezer. Egyszer élünk. Hogy mulat egy magyar úr?! Kezébe nyomtam egy tízezrest. Erre kérdezi: kisebb nincs? Mondom a négyezer sem túl kicsi ezért, amit kaptunk, valamit produkáljon is már végre és adjon vissza hatot. Mert jattra talán nem kéne számítani.

No, kedves Miskolctapolca! Én úgy döntöttem, hogy várok újabb harmincöt évet, mielőtt ismét meglátogatlak! Jó lenne, ha addig felébrednél Csipkerózsika álmodból, és feleszmélnél arra, hogy elszállt feletted az idő. Európában és Magyarországon már csak nosztalgiával szeretnénk a 70-es évekre gondolni, így azonban elég fura volt átélni.